már nem merek képzelődni rólad: ahogy leveted
magad, aztán a ruhád, meg az enyémet, ahogy kinézed
szememből:
hogy én már nem téged, de nem is mást
csak a csendből harapok, hiába van számon a szád.
kettőnk között füst. hallom, hogy mondanád, ott van
benned a moraj, egy elnyomott nyögés – de nem mondod
te se mersz képzelődni rólam. nem a pucérság zavar -
azt szereted -, hanem az, hogy, amit takargatnánk az is itt van
és fázunk, pedig meleg az ágy, meleg minden radiátor is
de már elképzeltük – titokban – mindketten, ahogy a téli reggeleken
kihűl a kávé, ahogy bevág alul a hideg, ahogy piros lesz a fülünk s, ahogy
a fürdővízben csak a tolófájdalom marad.