Újra akarom azokat a sárga foltokat. A tóparton;
amikor lemegy a nap és az égbolt elhajítja a nem tetsző
színeket. Én össze akarom ezeket gyűjteni, hogy
begyűrjem a szemgödrödbe. Utána lehetünk másképp.
Szikrák, igen, olyanok leszünk, mint a szikrák, amikor
zárlatos valami. Felszisszenünk. Az égen a háttér csak
béna másolat. A felhőket felszúrták a hegyre, mint nyársra
a szalonnát vagy, mint a vattacukrot, de mostanában
nem kívánom az édeset. Csak kávét, asztal meg szék nélkül.
Már egészen hozzászoktam a keserű ízeket kísérő
ajtócsapódáshoz. Egy ideje figyelem a közönyt, ahogy
megmozdul a kanapé mögött, ahogy pancsot hagy a fürdő-
szobában. És minden csurom víz. És ezt a mindent tagadja.
Nem volt se tó, se part – vagy csak rossz volt az időzítés
(mert az mindig rossz) és azt hittük, hogy zsebre tehetjük
azokat a sárga foltokat, meg mind az 5 emeletet s úgy ugrunk,
hogy a közöny az első lépcsőfordulóban lemarad.