kiraktam az erkélyre szellőzni a szobanövényeket
téged betakartalak. nem merem nézni, ahogy alszol
ahogy csukva mindkét szemed, mégis lélegzel. abszurd.
Vivaldit hallgatunk bakelitről – egy kicsit recseg, egy kicsit búg
te meg csak átalszod ezeket a kesernyés részeket.
ferdén lóg a kép a falon, ferde a szobában minden:
ferde a homlokod, meg a szád s furán hangzik belőle a
legyünkegyütt.
a polc csak lóg a kanapé fölött: ő legalább tudja, hogy le akar szakadni.