lüktetni kéne
minden erőből míg bírja a szív
eladni a lelket
eladni a közös tárgyakat
eladni azt, amit még meg se vettünk
csak gondolni mertünk rá
újra ágyba kéne bújni
szégyellősen, mint a kamaszok s
csinálni, csinálni, csinálni
minden erőből míg bírja a test
ne szólíts a nevemen
én se becézlek
nem vagy senkim
nem vagyunk
csak te
meg én
egy darabig így
aztán ez se. 

ilyet is csak egyszer szabad írni, behúzott függönyök mögött
bezárt szekrényajtóknál
minden könyv csukva – nem szökhet meg semmi
szórólapok, csekkek, bevásárlólisták likvidálva
nincs hely a térben a szavaknak – nem lóghatnak a csilláron
nem úszhatnak a mosogatólében
a tegnap szőnyeg alá söpört kiáltások mégis átáztatták zoknimat

nem szeretek szólni
mondani, hogy cseszd meg

kiürítettük a fiókot: egy utcát töltöttünk meg a gondjainkkal
a fém kacatokat kitúrták a cigányok
elvitték
eladták
erről is te tehetsz – cseszd meg
még sokszor, ha nem is mondom
csak tégy úgy, mintha tudnád
a többit majd elsimítjuk valahogy.

nem jön ma posta nincsenek csekkek
elment a szomszéd veszek egy cracket
várok egy órát várok egy napot
veszem a cumóm viszem a papot
villog a sárga dudál a taxi
áll, mint a fasz – haladj már baszki!
nem jön a busz felmegy a pumpa
kopik a sarkam kicsi a klumpa
amott a téren csavargó koldus
bárokban pasizó nagy csöcsű pultos
vízízű kávé porleves negró
izzadva vigyorog a metrón egy nigró
zsebtolvaj néni apu kisgyerek
az élettel utazom ott is bliccelek
lenézlek kinézlek felnövök – nem jó
rohanok-rohanok túl gyors a tempó
kereslek-kutatlak magamat elvesztem
már megint zsákutca nem így terveztem
bedöglött hegyek bedöglött város
bedöglött templom kőkemény vánkos
péppé vert álmok péppé vert isten
ha volt ilyen valaha most már nincsen.

már nem merek képzelődni rólad: ahogy leveted
magad, aztán a ruhád, meg az enyémet, ahogy kinézed
szememből:
hogy én már nem téged, de nem is mást
csak a csendből harapok, hiába van számon a szád.
kettőnk között füst. hallom, hogy mondanád, ott van
benned a moraj, egy elnyomott nyögés – de nem mondod
te se mersz képzelődni rólam. nem a pucérság zavar -
azt szereted -, hanem az, hogy, amit takargatnánk az is itt van
és fázunk, pedig meleg az ágy, meleg minden radiátor is
de már elképzeltük – titokban – mindketten, ahogy a téli reggeleken
kihűl a kávé, ahogy bevág alul a hideg, ahogy piros lesz a fülünk s, ahogy
a fürdővízben csak a tolófájdalom marad.

mátépéteres hangulatban vagyok:
borozgatunk ketten
hárman
megszámlálhatatlanul sokan - ezalatt
többször is összeszámolom az exeket
meg a nálam hagyott holmikat:
cigi, köntös, metropol, ego
a lepedő még kint szárad, pedig
nem játszottam  ágnesasszonyosat
csak kipróbáltam, milyen elhagyni
végül én lettem az elhagyott. 

kiraktam az erkélyre szellőzni a szobanövényeket
téged betakartalak. nem merem nézni, ahogy alszol
ahogy csukva mindkét szemed, mégis lélegzel. abszurd.
Vivaldit hallgatunk bakelitről – egy kicsit recseg, egy kicsit búg
te meg csak átalszod ezeket a kesernyés részeket.
ferdén lóg a kép a falon, ferde a szobában minden:
ferde a homlokod, meg a szád s furán hangzik belőle a
legyünkegyütt.
a polc csak lóg a kanapé fölött: ő legalább tudja, hogy le akar szakadni. 

imágókkal teli bőröndöt cipelek
(villamos vagy metró
már mindegy)
egy nagy kádban minden test elfér -
sárgás a reggeli köd
húgyszagú s benne
zajong a sok izé:
kukásautó
lift
nemi szervek.